Egy kis elmélet

Jönni akartam pár cikkel, a „gyerek elkényeztetéséről”, az éjszakai fent létről, a babahordozásról. Akit nem érdekel, az ezt a hozzászólást ne is olvassa el, most csak ezzel jöttem. Akit meg érdekel, még itt is (www.lll.hu) olvashat többet, mert ezeket a La Leche Liga honlapjáról  szedtem le. Kicsit hosszú lett, pedig pár mondatot ígyis kiszedtem...

 

„Amióta szülői kézikönyvek tolakodtak be a családi hálószobába, szerzők tömegei kínálnak mágikus eszközöket, amelyekkel – ígéretük szerint - a gyerekek rávehetők arra, hogy átaludják az éjszakát és a szülők számára kényelmes ritmus szerint éljenek. Noha a gyerekek rengeteg csodálatos tulajdonsággal rendelkeznek, ez utóbbi nem éppen rájuk jellemző. Óvakodjunk attól, hogy valaki más által kidolgozott edzési módszert alkalmazzunk saját gyermekünk elaltatásához és megjósolható napirendhez igazításához! Az ilyen módszerek többsége valamilyen változata a gyermek sírni hagyásának. Mielőtt bárki módszerét is kipróbálnánk, futtassuk azt át saját ösztönös bölcsességünkön. Észszerű a tanács? Passzol saját gyermekünk temperamentumával? Egyáltalán jól hangzik a számunkra? A legtöbb baba-edzési módszer alkalmazásával abba a hibába eshetünk, hogy érzéketlenné válunk a csecsemő jelzéseire, különösen akkor, ha a „hagyjuk sírni a gyereket” típusúról van szó. Ezek a módszerek ahelyett, hogy segítenének megfejteni a gyerek jelzéseit, arra sarkallnak, hogy figyelmen kívül hagyjuk azokat. Sem az édesanya, sem a baba nem tanulhat belőlük semmi jót. Ha a jelenlegi nappali vagy éjszakai menetrend nem megfelelő a számunkra, akkor érdemes azon elgondolkozni, hogy saját magunkban vagy saját életvitelünkben min lehetne változtatni, ami megkönnyítheti számunkra gyermekünk igényeinek kielégítését. Ez jobb megközelítés, mintha azonnal a gyereket próbálnánk megváltoztatni. Egyébként is, az ember a saját reakcióit tudja befolyásolni, gyermekének reakcióit nem. Használjuk józan ítélőképességünket azokkal a tanácsokkal kapcsolatban, amelyek egy „éjszakát átalvó kényelmes babát” ígérnek, annál is inkább, mivel ezek a módszerek azt a veszélyt rejtik magukban, hogy távolságot teremtenek anya és gyermeke között, és aláássák az egymás iránti kölcsönös bizalmat. Felszínesen nézve a baba-edző módszerek könnyebbséget hoznak, de ez csupán rövid távú haszon hosszú távú veszteséggel. Az anya így elszalasztja a lehetőségét annak, hogy igazán megismerje és megértse gyermekét, a gyermek pedig elveszti azt a lehetőséget, hogy teljes bizalmat tápláljon a róla gondoskodók felé. Az anya ilyenkor saját biológiai jelzései és ítélete helyett olyanok tanácsát követi, akiknek sem biológiai, sem gondozói kötődésük nincs a gyermekhez. A sírni hagyásos módszer alkalmazása attól is megkíméli az anyát, hogy az éjszakai ébredések esetleges orvosi és fizikai okai után kutasson, mint például a refluxbetegség vagy az étel allergia.

 

Babahordozásról:

Újabb kutatások bebizonyították, amit a tapasztalt anyák már régóta tudtak, hogy szülővel és gyermekkel valami jó dolog történik, ha a gyermeket sokat hordják. Csecsemők fejlődésével foglalkozó specialisták, akik keresztül-kasul utazták a világot különböző csecsemőgondozási módszereket figyelve, újra és újra azt találják, hogy azok a kisbabák, akiket különböző textíliából készült babahordozóban szállítanak, sokkal nyugodtabbak, és minden szempontból jobban fejlődnek, mint azok, akiket kiságyban, járókában tartanak, és babakocsiban szállítanak. A modern szülők szeretnének mindent megtenni gyermekük fejlődésének érdekében, ugyanakkor gyakran elfoglaltak. A baba hordása feloldja ezt az ellentmondást. A hordás valószínűleg a vesztibuláris rendszerre tett hatásával nyugtatja meg a kisbabát. Ez a rendszer a belsőfülben helyezkedik el, és három kicsiny, más-más irányú "vízmértékből" áll. Az ezekben a kis "vízmértékekben" levő folyadék minden mozdulatnál nekicsapódik a rendszert bélelő parányi szálacskáknak, amik azután idegi impulzust adnak az izmoknak az egyensúly megőrzése érdekében. A magzat vesztibuláris rendszere roppant érzékeny, és rengeteg inger éri, hiszen a magzat szinte állandóan mozgásban van. A kisbabák számára a mozgás a normális életforma, nem a nyugalom. A hordott babáknak a tanulásban is előnyük van. Az a baba, akit hordanak, kevesebbet sír, és több időt tölt csendes nyugalmi állapotban. Ez az az állapot, amelyben a babák leginkább fogékonyak környezetükre, aktívak, kísérletezőek. Ezért lehetséges, hogy - amint azt néhány kutató megfigyelte - a hordott kisbabák éberebbek, jobban figyelnek a vizuális- és hangingerekre. A hordozás humanizálja a babát. A hordott baba jobban megismeri szüleinek az arcát, lépéseik ritmusát, hangját, szagát. A hordott babák bensőséges kapcsolatban vannak a szüleik világával, mert részt vesznek abban, amit ők csinálnak. Az a baba pl., akit édesanyja mosogatás közben hord, mélységében hallja, szagolja, látja, tapasztalja a felnőtt világot. Röviden: a baba nagyobb mértékben van kitéve annak, és bevonva abba, ami körülötte zajlik. Természetesen a szülőknek időnként le kell tenniük a kisbabát. Valójában fontos, hogy kiegyensúlyozottan közelítsük meg ezt a fajta szülői stílust. A baba hordása azt jelenti, hogy figyelembe véve azt, hogy milyenek is a babák valójában, megváltoztatjuk a hozzáállásunkat. Lehet, hogy egy első gyermekes szülő úgy gondol a csecsemőre, mint egy fotóalbumban látott képre: csendesen fekszik a kiságyban, passzívan bámulja a felfüggesztett játékokat, időnként fel kell venni, megetetni, játszani vele, aztán visszatenni. Azt gondolhatják, hogy csak azért kell időnként kötelességszerűen felvenni, hogy elég hosszú időre lecsendesítsük ahhoz, hogy megint le lehessen tenni. A babahordozás elve ezt megfordítja. A babákat az idő nagy részében hordják, és csak alvás idejére teszik le, meg azért, hogy a szülő a saját igényeit is kielégíthesse. A "letett" babák megtanulják, hogy sírniuk kell azért, hogy felvegyék őket. A "hordott" babák sírás helyett megtanulják testbeszéddel jelezni, ha le akarnak kerülni. A hordozás mennyisége természetesen csökken a baba korának és motorikus képességeinek fejlődésével. Ugyanakkor még egy kisgyermeknek is vannak olyan periódusai, amikor felkéredzkedik, és azt akarja, hogy szorosan tartsák. A kisbabák különbözőek, vannak sírós babák, akik gyakran megfeszítik magukat, mintha hátraszaltót akarnának csinálni. Nekik is nagyon hasznos a hordás. A sírós, nyűgös babák szülei könnyebben átvészelik ezt a periódust, ha a terhességet 18 hónaposnak tekintik. 9 hónap az anyaméhben, azután 9 hónap a méhen kívül, de közel a szülő jelentette biztonsághoz.

 

Hordozásra teremtve:

A kisbabák alapvető szükséglete a hordozás. Amikor megírtam a babahordozásról a cikksorozatot, aminek ez az első része azokra a tényekre irányítja a figyelmet, amik azt bizonyítják, hogy a kisbabák hordozásra termettek. Erről árulkodik csípőízületük felépítése és sípcsontjuk alakja, reflexeik, viselkedésük, táplálkozásuk, de még anyukájuk testfelépítése, ösztönös viselkedése és vágyai is. Vegyük sorra ezeket a tényeket! Az újszülöttek csípőízülete fejletlen. Ez azt jelenti, hogy a csípőízületi vápa nem olyan mély, mint a felnőtteké, a combcsont feje nem ül benne stabilan. A csípőízület egészséges fejlődését az biztosítja, hogy a combcsont feje megfelelő irányból nyomja az ízületi vápát. Mindez akkor valósul meg, ha a baba lába terpeszben és térben hajlítva van. Ha megnézünk pl. egy csípőn hordozott babát, láthatjuk, hogy a lábai pontosan így állnak. Sőt! Az anyuka csípője egy olyan „ergonómikus ülőke”, ami az anyukának kényelmes, mert még külön segítséget jelentő hordozóeszköz nélkül is megoszlik a terhelés az anya csípője és keze között, és ahol a terpesztés mértéke a baba csípőfejlődése szempontjából éppen ideális. A baba-mama párost nézve én úgy látom, hogy a babát csípőre véve úgy illenek össze, mint egy összerakós játék két, egymás mellé való darabja. Ha egy földön fekvő csecsemőt a hónaljánál fogva felemelünk, amint a baba eltávolodik a talajtól, lábait terpeszti és térdben behajlítja: felveszi a hordozott testtartást. A kisbaba egész teste a hordozást várja; még a sípcsontja is enyhén görbe befelé, azzal is kapaszkodik, csökkentve hordozóján a terhelést. A tenyéren és a talpon is kiváltható újszülöttkori fogóreflexek közismertek. Az már talán kevésbé, hogy a tenyér fogóreflexe olyan erős, hogy az újszülött baba elbírja a saját súlyát másodpercekre. A Moro- vagy átkarolóreflexet akkor láthatjuk, ha a baba megijed. Ilyenkor – akár álmában is – a két kezével átkarolja, amit ér. Ha hordozva van, a hordozóját. Letéve csak a levegőt. Ezek a reflexek mind azt jelzik, az ember a megszületésekor arra számít: hordozni fogják. Az igény szerinti szoptatás is azt feltételezi, hogy anya és gyermeke folyamatosan „össze vannak kötve”. Ez hordozás nélkül is megvalósítható, de az igény szerinti hordozás és szoptatás kölcsönösen támogatják egymást. Az igény szerint hordozott és szoptatott babát pontosan olyan hatások érik, amelyek ideálisak a fizikai, leki és szociális fejlődéséhez. Hordozás közben folyamatosan ingerek érik a tapintó és az egyensúlyérzékelő-rendszerét. Ezek azok az ingerek, amelyek elsődleges fontosságúak az agy és ezen keresztül a mozgás fejlődése szempontjából is. A hordozott csecsemők izmai gyorsan erősödnek. Pl. feltűnően korán tartják a fejüket letéve nevelkedő kortársaikhoz képest. Ennek az az oka, hogy hordozójuk nagymozgásai, illetve a gravitáció folyamatosan edzésben tartja őket. Az „edzés” lényege, hogy miközben a kisbaba szorosan meg van támasztva, hogy ne tudjon nyekleni-nyaklani, izmai ellentartanak azoknak a kis erőknek, amik őt a hordozás során érik. Ahogy a baba egyre nagyobb és erősebb, a megtámasztás feladatát fokozatosan átveszik a hordozóeszköztől az izmok, a saját hatáskörükben. Az igény szerint hordozott kisbabának megadatik a folyamatos és mély biztonság és az egyenrangúság. Hiszen a biztonságot jelentő másik ember folyamatos testközelben van, a világot fölülről látják és tanulják, az emberek szemből érkeznek feléjük, a szükségleteik jelzéséhez nem kell sírniuk, elég finomabb jelekkel kifejezniük őket. Ha a fent említett emberi szükségletek a kora gyermekkorban teljes mértékben méltányolva vannak és nagy mértékben kielégülnek, kiapadhatatlan belső forrás fakad belőlük, ami aztán az élet hátralevő részében korlátlanul rendelkezésre áll. Ez a titka az igény szerint hordozott gyermekek harmóniájának, önbizalmának, teljességének, önállóságának és szociális fejlettségének.

 

Kötődő nevelés (attachment parenting)

Mit is takar a fogalom?

A kötődő nevelés olyan gyermeknevelési stílus, amely arra irányul, hogy a kisgyerek és a szülők között erős, érzelmileg stabil kötődés jöjjön létre. Ennek a kötődésnek a talaján lesz képes a gyermek arra, hogy a világban és önmagában bízó emberré váljon, hogy tisztelettel és empátiával viszonyuljon majd másokhoz (hiszen őhozzá is így viszonyultak), hogy szeretettel teli kapcsolatokat tudjon kialakítani, de ne dőljön be kritikátlanul mindenkinek.

A kötődő nevelés alapelve, hogy a kisbaba és a növekvő kisgyerek érzelmi szükségletei éppolyan fontosak, mint a testiek. A testkontaktusra, hordozásra, szeretgetésre irányuló igényt éppolyan fontos kielégíteni, mint megetetni a babát, ha éhes, fölöltöztetni, ha fázik. Csak így tud egészségesen fejlődni. Fontos, hogy születésétől kezdve odafigyeljünk a babánkra, merjük követni az ő belső ritmusát, merjünk mindig válaszolni a hívására és kielégíteni a szükségleteit.

Az embercsecsemő rendkívül önállótlanul születik, gyakorlatilag minden életfunkciójában a szüleire van utalva. Teljesen nyilvánvaló például, hogy nem tud egyedül enni, öltözködni vagy tisztálkodni, de elaludni sem, sőt, testhőmérséklete, légzése is stabilabb a szülő testközelében. Természetes, hogy a szülő karjaiban érzi magát jól és biztonságban. A testkontaktusigény a táplálkozási szükséglettel egyenrangú erősségű igénye a babának! Hasonlóképpen természetes, hogy a kisbaba meglehetősen sokszor szeretne szopizni. A szopizás nem pusztán az éhség csillapítására szolgál, hanem nyugtató, elaltató, fájdalomcsillapító funkciója is van. Ha kisbabánkat mindig mellretesszük, amikor erre igénye van, függetlenül attól, hogy mikor szopott utoljára, akkor egyrészt biztosíthatjuk a megfelelő tejtermelődést, másrészt megismerjük babánk saját ritmusát, egyéniségét. Természetesen nemcsak szoptató édesanyák gyakorolhatják a kötődő nevelést. Ha egy édesanya bármilyen oknál fogva nem tud szoptatni, az nem jelenti azt, hogy nem alakíthat ki szoros és biztonságos kötődést a gyermekével. Ha igény szerint táplálja, hordozza, ha odafigyel rá és válaszol az igényeire, akkor ugyanúgy kialakulhat köztük is a stabil kötődés. Az igény szerint szoptatott, hordozott kisbabák szüleit gyakran figyelmeztetik arra, hogy vigyázzanak, mert babájukat menthetetlenül elkényeztetik. Nos, valójában a szükségletek kielégítésével lehetetlen elkényeztetni egy kisgyereket. És szeretgetésre, odafigyelésre minden kisgyereknek meglehetősen sokáig szüksége van. Az elkényeztetés akkor kezdődik, amikor a szülő nem vár el olyan dolgokat sem a gyermektől, amikre az már képes lenne. A kötődő nevelés nem egyenlő azzal, hogy mindent ráhagyunk a gyerekre, sőt, éppenséggel nagy hangsúlyt kap benne a következetesség, a szeretve terelgetés és a megfelelő életkori korlátok felállítása, amikre a gyermeknek éppúgy szüksége van, mint mondjuk a testkontaktusra. De a kötődő nevelés nem tud egyetlen, mindenkire érvényes receptet kínálni. Arra biztatja a szülőket, hogy ismerjék meg a kisbabájukat, mert minden gyerek egyedi és megismételhetetlen. Ennek megfelelően minden gyereknél máskor és máskor jöhet el bizonyos korlátok felállításának időszaka, és ezek a korlátok is változhatnak az aktuális állapottól, helyzettől függően. Például jó, ha a szülő általában következetes bizonyos dolgok betartatásában, mondjuk hogy vacsora előtt segítsen a gyerek is összepakolni, de ha látja, hogy a gyerek épp aznap nagyon-nagyon fáradt, vagy történetesen beteg, akkor ez elmaradhat. Ha a következetesség mellett időnként azt is respektáljuk, hogy valami rendkívüli körülmény áll fönn, a gyermek is könnyebben tud majd velünk együttérezni, ha épp nekünk van rossz napunk. A születés óta építgetett szoros kötődés talaján sokkal könnyebb fegyelmezni és elfogadni a fegyelmezést, hiszen a gyerek szeret minket és kötődik hozzánk, ezért olyanná szeretne válni, mint mi vagyunk, és örömet szeretne okozni nekünk. És mi a helyzet az önállósággal, hogyan lesz így önálló a gyermekem? Valójában épp így lesz igazán önálló akkor, amikor annak eljön az ideje. A szülő-gyerek kapcsolat természetes alakulása a nagyon szoros kezdeti állapottól a fokozatos elengedésen át halad az önállóság felé. Vagyis mindennek megvan a maga ideje: babakorban a sok-sok ölelésnek, állandó együttlétnek, később az önállósodásnak. Azok a gyerekek tudnak igazán önállóak lenni a szó mindenféle értelmében, akiknek a korai időszakban megfelelően ki volt elégítve a biztonságigényük: eleget hordozták őket, eleget lehettek a szüleikkel, amikor erre volt szükségük. Ha a szülő a kötődő nevelés alapelveinek megfelelően figyel a gyermekére, akkor egyszercsak észreveheti rajta a kezdődő függetlenedés jeleit: először az első hónapokra jellemző szoros fizikai kontaktus meglazulását, aztán később az érzelmi és értelmi önállósodásra irányuló törekvéseket. Hogy ez melyik gyereknél pontosan mikor következik be, az megintcsak nagyban függhet a kisgyerek személyiségétől, temperamentumától. Ha azonban a korai szakaszban nincs kielégítve a gyerek biztonságigénye, ha túlságosan korán önállóságra van kényszerítve, amikor erre még nem érett meg, akkor jóval tovább fönnmarad a függés, akár érzelmileg-értelmileg sosem szűnik meg. Két forrás is táplája ilyenkor a fennmaradását: egyrészt a gyerek kielégítetlen igényei, másrészt a szülőben maradt hiányérzet, mert bizony a szülőnek is szüksége van a gyerekkel való szoros kapcsolatra akkor, amikor annak van ott az ideje (ugye, milyen jó érzés összebújni a kisbabánkkal, vagy átölelni egymást az óvodás gyerekkel?).

Bízzunk magunkban és kisgyerekünkben, merjük őt úgy szeretni, ahogy arra neki szüksége van! Így tanul meg ő is szeretni és szeretetet elfogadni. Hosszú távú befektetés ez, amely jobbá teszi gyermekünk kapcsolatát velünk, társaival, majdani párjával és leendő gyermekeivel is.