19 hónap

Milyen furcsa, ismét hónapfordulónk van...

Délelőtt, ahogy lementünk a kisboltba, nosztalgiáztam, hogy 19 hónapja és másfél órája köztünk van már ez a kis Bogyó. Aztán gyorsan elszálltak a pozitív gondolatok, mert a kisfiunk elkezdte a hisztis korszakát. Mivel délutánra esőt mondanak és vendégeink is lesznek, így gyors leugrottunk a kisboltba. Szerencsére nem kellett a motor, így sétálva mentünk és csodák csodája, három perc alatt oda is értünk (máskor ez negyed óráig tartott). Azt már tudom, hogy a boltban nem hagyhatom, hogy sétálgasson mellettem, mert akkor nem haladok a dolgommal, hiszen ő mindent megnéz és levesz a polcról, nem baj, ha éppen egy üveg pezsgő akad a kezébe. Szóval maradt a bevásárlókocsi (még szerencse, hogy van a kisboltban). A boltos nénik ismét örültek, hogy láthatták a szépségünket, Bende figyelmét is sikerült elvonni a gyerekek számára kialakított polcról, szóval szépen haladtunk. Hazafele úton pedig rájött, hogy ő nem arra akar menni, amerre az utunk vinne, hanem egy kicsit világot látna. Nem mondom, hogy forgalmas út mentén lakunk, de azt se írom, hogy egy csendes utcában. Most tanuljuk (mondjuk már szépen tudja) azt is, hogy a járdaszegély szélén megállunk (minden esetben) és szétnézünk, jön-e jármű. Szóval urasága úgy döntött, hogy pediglen megkerülné azt a háztömböt, ami hozzánk ugyan közel van, de mégsem a mienk. Én meg könyöröghetek neki, hogy ne arra menjen és jöjjön velem és haladjunk, mert leszakad a vállam a táskától. A végén már ráncigáltam a kezénél (azért óvatosan), ami nem nagyon tetszett neki, de egyszerűen nem fogadott szót. Na, végül odaértünk a garázshoz, volt egy kis labdázás, majd megtalálta a motort és hát menni kellett azzal is egy kört. Még szerencse, hogy le tudtam cuccolni, de így is volt néha könyörgés, hogy ne menjen a pocsolyába és ne arra menjünk, hanem erre. A végén már sétáltunk hazafele és a lépcsőház előtt megtalálta a lépcső mellett az emelkedőt (ahol a bicót fel lehet tolni, vagy babakocsit) és hát azon kellett le-fel járkálni. Itt is jött a könyörgés, hogy mostmár induljunk fel, mert lassan ebédet is kellene készíteni, de rám sem bagózott. A szomszéd bácsi meg odáig volt, hogy milyen jókat mászik Bende (aki persze akkor hasalt el, volt is sírás). Na, végül a garázsban megtalálta a kiskocsiját és még azzal is menni akart egy kört, végül volt sírás, mert sajnos az én türelmem is véges (hú, mennyit változtam pedig jó irányban, mióta megszületett Bende), de fogtam és felvittem a harmadikra (nem sokszor van, hogy ne a saját lábán sétáljon fel, de addigra már tényleg elfogyott a türelmem). Persze szinte délre fel is értünk, még szerencse, hogy maradt a tegnapi ebédből. Amúgy tegnap is jó két órát kint voltunk, ki is pirosodott az arcunk estére. 

Alvásról: csak el ne kiabáljam, mert hát az történt, hogy tegnap este ismét átaludta az éjszakát a saját kiságyában! Furcsa is volt, de azért jó is. Reggel fél hét körül ébredt és szólított bennünket, majd akkor ki is került közénk. Remélem visszatérünk erre, hogy jókat alszik a kiságyában. 

A tessék (tette) nagyon megy neki, mostanában ha akar valamit, azt is úgy fejezi ki, pl. hozza a kiskönyvet, amit olvasgatni akar (nézegetni a képet) és mondja, hogy tette, aztán adja a kezembe. Majd felkéredzkedik az ölembe és hát olvasni kell. Olyan édes ilyenkor (is). 

Csongi ma ment vissza a bőrgyógyászatra, azt gondoltuk, hogy ma kiveszik a varratokat, de még kapott két hetet. Mondjuk jó 4 cm-es a vágás és varrás helye, holott az anyajegy nem volt egy centis sem. 

Zajlik az ÉLET körülöttünk, s bár ismét mondják a hűvösebb időket, azért örülünk, mert mégiscsak februárban járunk, hamarosan itt a TAVASZ...